... avagy egy fiúról, egy lányról és egy dalról!
Igen, ez is működik. Pedig meg kell hagyni, manapság egyre nehezebb igazán élvezetes romkomokkal előrukkolni, hisz tulajdonképpen mind arról szól, hogy már a film elején tudjuk a végét. De mégis.
Marc Lawrence-nek akkoris kijár a taps, mert azért eddig még mindig sikerült valami kis pluszt csempésznie filmjeibe. A Beépített szépséget említenem sem kell, az első része egészen imádnivaló, a
második kevésbé, bár a lényeg ott is működik. Aztán ott van a Két hét múlva örökké, amit szintén nagyon szeretek és ami sok szempontból számomra maga a csúcs, hiszen együtt játszik benne két
nagyon nagyon kedvenc színészem, Hugh Grant és Sandra Bullock, akiket mindigis az "álom-szüleimnek" tekintettem, mivelhogy korban mindketten csak egy-egy fél évvel fiatalabbak az igazi
szüleimnél! A szívem megszakad, ha ezek ketten nem jönnek össze soha, de úgy iigazából!!!! E filmben Mr. Grant aktuális partnere a nála 15 évvel fiatalabb Drew Barrymore. Grant, azaz Alex Flecher
egy '80-as évek beli, akkor nagyon menő popcsapat, a PoP egykori billentyűse, mára a csapat második legnevesebb tagja többnyire szinte nevetségesen apró fellépésekkel keresi kenyerét, melyek
többnyire kimerülnek abban, hogy a csípőjét ringatja egykori slágereit énekelve mára immáron anyukákká lett egykori rajongói előtt. Azonban teszi mindezt fantasztikus humorral, kellő mennyiségű
önkritikával, úgy hogy megpróbál lelkesedni azért amit csinál, de tudja hogy rohadt unalmas. Egyiket sem viszi túlzásba, úgy érzem, Alex nagyon jól kezeli a helyzetet, Hugh pedig a karaktert.
Szóval, látszik, hogy immár századszorra, de nagyonis jól tudja mit csinál. Talán ennek az Alex-Hugh hasonlóságnak köszönhetően.
Drew Barrymore is nagyon aranyos, kicsit sablonosabb és ezúttal az ő személyéhez kapcsolható a romkomok számomra ellenszenves momentuma is, amit a "hazudtál nekem, vagy nem ezt ígérted, ...
satöbbi" epizódoknak szokás nevezni, de ez alól filmünk tökéletesen kivágja magát egy szerintem kiváló húzással, melynek tanulsága: ne ítélj túl korán! Sophie vérig sértődve feláll és távozni
készül a koncertről, mikor meghallja, hogy a következő számot Cora csak Alex szerzeményeként mutatta be, azonban az a dal, ami felcsendül, tényleg csak Alex dala. Egy vallomás Sophie-nak. És csak
utána jön az a bizonyos duett, amit Cora rendelt meg a letűnt PoPsztártól. (Meg négy-öt másiktól is.) Cora figurája nagyon jó jellemzése és egyben finom kifigurázása a mai hihetetlenül bugyuta,
de komolynak látszani akaró popcsillagocskáknak. Mint ahogy az is, amikor új intrót csinál(tat) a dalhoz, hogy többet táncolhasson.
Tényleg, telibe találó!
Szóval ismét egy kedves romantikus komédia, ismét van benne némi mondanivaló, de még több felhőtlen nevetés.
Szerintem: 80%!
Write a comment